Körbenéztem

Augusztusban különösen sok időt töltöttem egyedül. Nem csak az irodában, de minden szinten. A barátaim mind dolgoztak, lakást felújítottak, vagy nyaraltak. Nem volt könnyű elcsípni egy-egy társas összejövetelt. Így aztán kitisztult aggyal volt időm és energiám szemlélődni.

binoculars-1015265_640

Többször előfordult például, hogy jártam, keltem, és a utcára kiülős éttermeknél bizony egyedül evő embereket láttam. És ahogy szemléltem őket, azt láttam, hogy nem várnak senkit. De volt olyan is, hogy magam ültem be ebédelni helyekre, és az éttermek javarészt üresek voltak, csak egy-két asztalnál lézengett ember. Többen közülük magányos ebédet tartva, evés közben telefont nyomkodva. Azt hittem, hogy ez csak azért van, mert Augusztus van. Nyár van, és mindenki nyaral. De nem. Azóta sem változott ez semmit. A belvárosi éttermek üresek. És bizony nem csak dél és egy óra között. Hanem egy és két óra között is.

Tényleg itt tartunk? Tényleg az okostelefon lett a társaságunk? Én azt hiszem, hogy nem feltétlen kell ennek így lennie.

why-1641898_640

Nemrég beszélgettem egy kedves barátommal, akinek elmeséltem az egyedül evő emberek történetét, és azt kérdezte viccesen, hogy “és, nem néznek rád furán, amikor leülsz egy idegen mellé ebédelni?”. Jót nevettünk akkor, és elképzelve ez így még mindig vicces. Szerintem.

De mi van akkor, ha én azt mondom, hogy amikor elmegyek egyedül ebédelni, nyugodtan üljön mellém bárki? Nem meghívatni szeretném magam, nem is ingyen ebédet osztogatni. Nem randizni, és nem társat keresni. Csak simán nem egyedül enni. Beszélgetni, nevetni. Mert mi jó az egyedül evésben, ha egyébként nem sietsz, és szeretnél arra a hétköznapi egy órára kikapcsolni egy kicsit a munka zajából?

Te odaülnél mellém, hogy ne együnk egyedül?

Continue Reading

Gud tu nó – avagy vallomás, mi más?

Sokan ismertek, de még így is sok csodálkozó szempárral találkozom, akik nem igazán értik, miért élem meg szinte büntetésként, ha hosszabb időt egyedül kell töltenem. Ezt az egyedül létet úgy kell érteni, hogy több órát/napot/ hetet emberek társasága nélkül. Nyilván találkozik az ember másokkal például a boltban, de a mai világban a felvágottas pult mögül nem sűrűn kérdezik meg, hogy vagy, hogy telik a napod.

Sokat gondolkodtam ezen magam is, hiszen az emberi agy van annyira csodálatos, hogy a negatív emlékeket jó mélyre ássa, és ahhoz, hogy felnőttként megismerjük önmagunkat, keményen meg kell dolgozni minden apró részletért. De van egy jó támpont, amire sok tudomány alapoz, miszerint minden a családból indul ki.

see-you-again-1013687_640

Így ám! Visszatekintve gyerekként szüleim igen sokat és keményen dolgoztak, így amikor már úgy érezték, hogy elég nagy vagyok, akkor otthon maradhattam egyedül, vagy a tesómmal. Ez a tesómnak ajándék volt, szeretett egyedül lenni, míg én nem annyira. Csak el voltam. De mindemellett szerencsés vagyok, mert nagy családunk volt, és a szüleim a ház melletti műhelyben dolgoztak. Visszatekintve akkor éreztem magam igazán jól, ha sokan voltunk. Hétvégente mindig volt nálunk valaki. Az ünnepek, az ebédek mindig összehoztak minket. Ha más nem, legalább vasárnapi ebédre összegyűltünk. Megtartottuk az ünnepeket, és karácsonykor mindig nagy ebédre hívtuk a család többi tagját, vagy mi mentünk vendégségbe. Sok unokatesóval, nagynénivel, nagybácsival ünnepeltünk. De telente sokszor hívta mamám össze a családot egy-egy disznóvágásra is. Ha nem is volt mit ünnepelni ilyenkor, de együtt voltunk. Mi lányok/ asszonyok, bent a meleg konyhában, sütöttünk, főztünk, a fiúk/férfiak pedig a hidegben dolgozták fel a frissen vágott disznót. Közösen mentünk éjféli misére is Szenteste, és nem telt el húsvét sok locsoló és családi nagy beszélgetések, nagy evések nélkül.

Aztán felnőttünk. Az unokatesók férjhez mentek, megnősültek, elköltöztek – ki nagyvárosba, ki külföldre. Ma már jó, ha egy évben egyszer találkozunk, de van, akivel 2-3 évente egyszer. Én magam is elköltöztem, családom lett. De itt valahogy mást jelent a család. Itt már nem voltak/ nincsenek nagy ünnepek, sem vasárnapi ebédek, és a panelrengetegben már senki sem tart haszonállatot. Sőt, felénk már a névnapot sem szokás ünnepelni. De nem csak a család, hanem barátok, osztálytársak is szétszéledtek, már egy egyszerű osztálytalálkozót sem könnyű megszervezni, annyira szerte költöztek az emberek. Az internet emiatt nagy találmány, hiszen így is tudunk egymásról, mégsem ugyanaz. Én a személyes találkozásokban hiszek, mert hiába az internet, nem tudja pótolni azt, amikor a másik szemébe nézhetsz, vagy megölelheted az újabb találkozáskor. És ezek a szétszéledt családtagok mind egyre távolodnak egymástól, mert interneten nincsenek közös élmények.

Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ismerek családokat, ahol a minden tag más országban él, mást csinál, és egyre kevesebb a klasszikus egy városban élő, egymást segítő családtípus. Sok esetben az emberek a munkahelyi kantinban szocializálódnak, és belesüppednek ebbe a komfortzónába, mert ez így kényelmes.

Mi történik akkor, ha hirtelen eltűnnek a munkatársak, és nincsenek a közelben a családtagok? Mi lesz az emberrel akkor, ha hirtelen egyedül kell dolgozzon, egyedül kell az életet tovább vinnie? Én kerültem ilyen helyzetbe, és nem volt kellemes. Talán éppen azért, mert valahogy már gyerekként sem élveztem, hogy egyedül vagyok, és csak várok, és várok. Gyorsan cselekedtem ellene, de továbbra is dolgozik bennem a gondolat, hogy ennek nem kell így lennie. Nem kell, hogy az ember csak így magára maradjon, hiszen társas lények vagyunk, a szocializáció kell az egészséges élethez.

Jó ideje én sem szülővárosomban élek. Hobbimnak, munkámnak, gyermekemnek hála, sok embert megismertem, számos jó barátra tettem szert. Ma is akkor érzem jól magam, ha vannak körülöttem, közösségben lehetek. Munkámnak hála pedig megengedhetem magamnak, hogy hétköznapokon egy órát szentelhetek a nyugodt étkezésnek, pihenésnek, munkából való kilépésnek. Ezzel együtt észrevétlen kialakult az a szokásom is, hogy szívesen ebédelek másokkal, heti egyszer valamilyen étteremben/ gyors étkezdében. Úgy tűnik, gyerekkoromból jó mély nyomot hagyott bennem ez a sok együtt evés.

Valahogy megvan az a fajta hangulata ezeknek a helyeknek, amitől vonz, hogy kicsit kilépjek a komfortzónából, és lazítsak egy kicsit. Ilyenkor hívok magammal valakit, de nem mindig járok sikerrel, így sokszor egyedül étkezem. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy mások is. Ahogy elmegyek a Fő utcán, vagy körbenézek az étteremben, egyre azt látom, hogy sokan esznek egyedül, de sokszor a helyek csaknem üresek. Mintha eltűntek volna az emberek, pedig biztos vagyok abban, hogy ez nem így van.

 

 

Continue Reading