Körbenéztem

Augusztusban különösen sok időt töltöttem egyedül. Nem csak az irodában, de minden szinten. A barátaim mind dolgoztak, lakást felújítottak, vagy nyaraltak. Nem volt könnyű elcsípni egy-egy társas összejövetelt. Így aztán kitisztult aggyal volt időm és energiám szemlélődni.

binoculars-1015265_640

Többször előfordult például, hogy jártam, keltem, és a utcára kiülős éttermeknél bizony egyedül evő embereket láttam. És ahogy szemléltem őket, azt láttam, hogy nem várnak senkit. De volt olyan is, hogy magam ültem be ebédelni helyekre, és az éttermek javarészt üresek voltak, csak egy-két asztalnál lézengett ember. Többen közülük magányos ebédet tartva, evés közben telefont nyomkodva. Azt hittem, hogy ez csak azért van, mert Augusztus van. Nyár van, és mindenki nyaral. De nem. Azóta sem változott ez semmit. A belvárosi éttermek üresek. És bizony nem csak dél és egy óra között. Hanem egy és két óra között is.

Tényleg itt tartunk? Tényleg az okostelefon lett a társaságunk? Én azt hiszem, hogy nem feltétlen kell ennek így lennie.

why-1641898_640

Nemrég beszélgettem egy kedves barátommal, akinek elmeséltem az egyedül evő emberek történetét, és azt kérdezte viccesen, hogy “és, nem néznek rád furán, amikor leülsz egy idegen mellé ebédelni?”. Jót nevettünk akkor, és elképzelve ez így még mindig vicces. Szerintem.

De mi van akkor, ha én azt mondom, hogy amikor elmegyek egyedül ebédelni, nyugodtan üljön mellém bárki? Nem meghívatni szeretném magam, nem is ingyen ebédet osztogatni. Nem randizni, és nem társat keresni. Csak simán nem egyedül enni. Beszélgetni, nevetni. Mert mi jó az egyedül evésben, ha egyébként nem sietsz, és szeretnél arra a hétköznapi egy órára kikapcsolni egy kicsit a munka zajából?

Te odaülnél mellém, hogy ne együnk egyedül?

You may also like