Márton napi hamburger a Hamburkertben

Múlt pénteken, azaz november 11-én úgy alakult, hogy csak kettesben ebédeltünk a barátnőmmel. Noha, az esemény meg volt hirdetve, valahogy most ez az alkalom így sikerült. Végülis, ahol ketten összegyűlünk, ott már közösség van, nem igaz?

Mivel pénteken éppen Márton nap volt, és itt Székesfehérváron ennek nagy keletje van, majdnem minden étterem kínált Márton napi menüt. Mi azonban a Hamburkert-et választottuk cél-helyszínnek, így nem is reméltük, hogy bármi Márton napit kapjunk. Ellenben ezt a Hamburkertben remekül megoldották. Az étterem profilja a hambi, és némi kreativitással megalkották Márton napi burgert. Hát, persze, hogy kipróbáltuk!

Márton napi burger a’la Hamburkert

Étkezz Velem - Hamburkert 1

A burger nagyon gusztusos volt, csak úgy illatozott benne a frissen sült libamellből készült húspogácsa. Ugyan nekem ez a műanyag tányér nem annyira szimpatikus, de végülis ez egy gyorsétterem, egy hamburgeres, így azt hiszem, megbocsátható. Olyan szempontból jobb, mint a papír zacsi, hogy ebből még meg tudom enni a kipotyogott salátát.

A hambi tartalma

Étkezz Velem - Hamburkert 2

Volt benne libamellből készült húspogácsa, házi káposzta és hagymalekvár, sajt, és valami tartár mártás féle tejfölös, majonézes cucc. Emellett pedig a szokásos zöldségek. Magam is szoktam hagymalekvárt készíteni, és volt bennem egy kis félsz , hogy túl fűszeres lesz, de nem az volt. Most is megúsztam a Cholagolt 😀 Nagyon harmonikus ízvilágot kapott az egész. A húspogácsa igazi meglepetés volt számunkra, mivel libamellből készült elsőre azt hittem, hogy csak egy szelet sült hús lesz benne, ami biztos jó száraz is lesz. De nem! Ez egy nagyon finoman fűszerezett, omlós húspogácsa volt. Állagra nekem tetszett, hogy nem volt száraz, és (szerintem) finoman volt darálva, nem voltak benne nagy, rághatatlan húscafatok.

Étkezz Velem - Hamburkert 4

Alapvetően nagyon ízlett. Mint írtam, tartottam tőle, hogy túl fűszeres lesz, de nem volt az, teljesen össze illettek az ízek benne.

Kiszolgálás

Pozitív élmény volt, hogy amikor végeztünk az ebéddel, nem néztek ránk kelletlenül, hogy mikor megyünk már. Sőt! Még oda is jöttek hozzánk, hogy megkérdezzék, ízlett-e, amit kaptunk. Ez azért is külön klassz dolog, mert az étterem, ha jól emlékszem, már több, mint egy éve üzemel, és a kezdetek kezdetén is megkérdezték. Az ilyen kedves gesztusokat érdemes meghagyni, hiszen jólesik az embernek, és egyfajta visszajelzés, tapasztalat gyűjtés az üzemeltetőnek.

Laktózmentes kaja nincs, de rugalmasan kezelték a problémám

Ami nekem nagyon tetszett, hogy a tejérzékenységem miatt kérésemre az én burgeremből kihagyták a tejes dolgokat, és így is egy teljes értékű ételt kaptam.

Ár/érték

Sajnos az ár nem a legalacsonyabb, lévén, hogy ez nem egy sima menüztető hely, és minőségi alapanyagokból dolgoznak. Még így is azt tudom mondani, hogy megérte, és néha belefér.

+ 1 élmény

Azt nem tudom sajnos, milyen rádió szólt, de nekem például mindig hiányérzetem van, ha valahol nincs zene. Persze, egy zsúfolt helyen nem mindig jön ki jól, de itt most kifejezetten jól esett. Az pedig pláne, hogy amikor beléptem az étkezőhöz, egy kedvenc számom szólalt fel. Kicsit megdobbant a szívem, úgy örültem 🙂

Összességében az ebéd nagyon jó volt, és mivel kicsit csendesebbre sikerült, bensőségesebb is volt, mint az eddigiek.

Continue Reading

Tanulmány is igazolja, hogy

a közös étkezés nem csak élvezetes, de egészséges, és bensőséges is. Már az ókori görögök is előszeretettel rendeztek közös étkezéseket, ahol az ízletes ételek és italok mellett eszmecserével színesítették az eseményt. A közös étkezésekkel napjainkban is akarva, akaratlanul megosztjuk egymással gondolatainkat, kicsit önmagunkat, nem véletlenül hívják a közösen étkezőket asztaltársaságnak.

magnifying-glass-1677361_1280

Azt mindenki magától is tudja, hogy együtt enni jó érzés, jó élmény. Nemrég a Nők Lapja Café-n botlottam  bele egy, a Knorr felméréséről szóló cikkbe, ami a “Minden közös étkezés egy lehetőség…” című felmérést elemezte. Ebben a felmérésben a családok közös érkezéséről, és annak igényéről, vagy annak hiányának okairól faggatták az embereket. Külön érdekesség, hogy a tanulmány a világ minden részére eljutott, így egészen szép, globális információkhoz juthatunk belőle.

Végtére is azt sikerült számokban megmutatni, hogy az emberek napjainkban is fontosnak tartják a közös étkezéseket, és sokan szeretnének, de az eltérő életritmus, munkabeosztás és mindenféle körülmény miatt nincs lehetőségük közösen étkezni a családtagjaikkal. Sokszor már annyira fáradtak az emberek, hogy az esti vacsora ha közösen zajlik, az is már a TV előtt megy. Sokan beszámoltak arról is, hogy az életkörülményeik miatt szinte alig, vagy egyáltalán nem esznek együtt a családtagok.

S bár az ember igyekszik a vasárnapi ebéddel behozni az elmaradt hétköznapiakat, sok embert ismerek, akinek ez csak nagyon ritkán sikerül. Magam is közülük való vagyok. Ahogy korábbi bejegyzésemben meséltem, nagy családból jöttem, ahol megvolt a rendje és módja a hétvégi, és ünnepi ebédeknek. Aztán elkerültem otthonról, és a családomban most csak ketten vagyunk. Elvált szülőként minden második vasárnapomat egyedül töltöm. Nem túl kecsegtető, igaz?

És tudom, hogy ebben a cipőben nem járok egyedül.

Az Étkezz Velem programot éppen ezért ötöltem ki! Ha már egyszer ezzel nem vagyok egyedül, akkor fogjunk össze! Hasznosítsuk azt a kevés időt, amink van, hiszen nem csak egy politikai, vagy nemes célért lehet összefogni, hanem saját magunkért is – azért az emberért, akitől a világ egyszer jobb lesz.

Ha úgy érzed, neked is jót tenne egy kis kikapcsolódás, szocializálódás, és szeretnél csatlakozni, gyere, kövess engem, és csatlakozz az események bármelyikéhez!

network-1027428_1280

Continue Reading

Gud tu nó – avagy vallomás, mi más?

Sokan ismertek, de még így is sok csodálkozó szempárral találkozom, akik nem igazán értik, miért élem meg szinte büntetésként, ha hosszabb időt egyedül kell töltenem. Ezt az egyedül létet úgy kell érteni, hogy több órát/napot/ hetet emberek társasága nélkül. Nyilván találkozik az ember másokkal például a boltban, de a mai világban a felvágottas pult mögül nem sűrűn kérdezik meg, hogy vagy, hogy telik a napod.

Sokat gondolkodtam ezen magam is, hiszen az emberi agy van annyira csodálatos, hogy a negatív emlékeket jó mélyre ássa, és ahhoz, hogy felnőttként megismerjük önmagunkat, keményen meg kell dolgozni minden apró részletért. De van egy jó támpont, amire sok tudomány alapoz, miszerint minden a családból indul ki.

see-you-again-1013687_640

Így ám! Visszatekintve gyerekként szüleim igen sokat és keményen dolgoztak, így amikor már úgy érezték, hogy elég nagy vagyok, akkor otthon maradhattam egyedül, vagy a tesómmal. Ez a tesómnak ajándék volt, szeretett egyedül lenni, míg én nem annyira. Csak el voltam. De mindemellett szerencsés vagyok, mert nagy családunk volt, és a szüleim a ház melletti műhelyben dolgoztak. Visszatekintve akkor éreztem magam igazán jól, ha sokan voltunk. Hétvégente mindig volt nálunk valaki. Az ünnepek, az ebédek mindig összehoztak minket. Ha más nem, legalább vasárnapi ebédre összegyűltünk. Megtartottuk az ünnepeket, és karácsonykor mindig nagy ebédre hívtuk a család többi tagját, vagy mi mentünk vendégségbe. Sok unokatesóval, nagynénivel, nagybácsival ünnepeltünk. De telente sokszor hívta mamám össze a családot egy-egy disznóvágásra is. Ha nem is volt mit ünnepelni ilyenkor, de együtt voltunk. Mi lányok/ asszonyok, bent a meleg konyhában, sütöttünk, főztünk, a fiúk/férfiak pedig a hidegben dolgozták fel a frissen vágott disznót. Közösen mentünk éjféli misére is Szenteste, és nem telt el húsvét sok locsoló és családi nagy beszélgetések, nagy evések nélkül.

Aztán felnőttünk. Az unokatesók férjhez mentek, megnősültek, elköltöztek – ki nagyvárosba, ki külföldre. Ma már jó, ha egy évben egyszer találkozunk, de van, akivel 2-3 évente egyszer. Én magam is elköltöztem, családom lett. De itt valahogy mást jelent a család. Itt már nem voltak/ nincsenek nagy ünnepek, sem vasárnapi ebédek, és a panelrengetegben már senki sem tart haszonállatot. Sőt, felénk már a névnapot sem szokás ünnepelni. De nem csak a család, hanem barátok, osztálytársak is szétszéledtek, már egy egyszerű osztálytalálkozót sem könnyű megszervezni, annyira szerte költöztek az emberek. Az internet emiatt nagy találmány, hiszen így is tudunk egymásról, mégsem ugyanaz. Én a személyes találkozásokban hiszek, mert hiába az internet, nem tudja pótolni azt, amikor a másik szemébe nézhetsz, vagy megölelheted az újabb találkozáskor. És ezek a szétszéledt családtagok mind egyre távolodnak egymástól, mert interneten nincsenek közös élmények.

Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ismerek családokat, ahol a minden tag más országban él, mást csinál, és egyre kevesebb a klasszikus egy városban élő, egymást segítő családtípus. Sok esetben az emberek a munkahelyi kantinban szocializálódnak, és belesüppednek ebbe a komfortzónába, mert ez így kényelmes.

Mi történik akkor, ha hirtelen eltűnnek a munkatársak, és nincsenek a közelben a családtagok? Mi lesz az emberrel akkor, ha hirtelen egyedül kell dolgozzon, egyedül kell az életet tovább vinnie? Én kerültem ilyen helyzetbe, és nem volt kellemes. Talán éppen azért, mert valahogy már gyerekként sem élveztem, hogy egyedül vagyok, és csak várok, és várok. Gyorsan cselekedtem ellene, de továbbra is dolgozik bennem a gondolat, hogy ennek nem kell így lennie. Nem kell, hogy az ember csak így magára maradjon, hiszen társas lények vagyunk, a szocializáció kell az egészséges élethez.

Jó ideje én sem szülővárosomban élek. Hobbimnak, munkámnak, gyermekemnek hála, sok embert megismertem, számos jó barátra tettem szert. Ma is akkor érzem jól magam, ha vannak körülöttem, közösségben lehetek. Munkámnak hála pedig megengedhetem magamnak, hogy hétköznapokon egy órát szentelhetek a nyugodt étkezésnek, pihenésnek, munkából való kilépésnek. Ezzel együtt észrevétlen kialakult az a szokásom is, hogy szívesen ebédelek másokkal, heti egyszer valamilyen étteremben/ gyors étkezdében. Úgy tűnik, gyerekkoromból jó mély nyomot hagyott bennem ez a sok együtt evés.

Valahogy megvan az a fajta hangulata ezeknek a helyeknek, amitől vonz, hogy kicsit kilépjek a komfortzónából, és lazítsak egy kicsit. Ilyenkor hívok magammal valakit, de nem mindig járok sikerrel, így sokszor egyedül étkezem. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy mások is. Ahogy elmegyek a Fő utcán, vagy körbenézek az étteremben, egyre azt látom, hogy sokan esznek egyedül, de sokszor a helyek csaknem üresek. Mintha eltűntek volna az emberek, pedig biztos vagyok abban, hogy ez nem így van.

 

 

Continue Reading